A Fátyol Mögött

الوصف

A FÁTYOL Vannak dolgok, amelyek nem azért láthatatlanok, mert nincsenek ott. Minden egy csütörtöki napon kezdődött, a hármas metrón. Egy hajléktalan férfi szállt fel a Klinikáknál. Kopott, sötét kabátot viselt, és olyan rothadásszag áradt belőle, mintha egy hetek óta lezárt sírboltot nyitottak volna fel. Az utasok ösztönösen elhúzódtak tőle. Senki sem szólt hozzá. A Nyugatinál leszálltam, de a szagot még percekig éreztem. Aznap éjjel arra ébredtem, hogy ugyanez a bűz tölti be a lakásomat. Átkutattam mindent, kiszellőztettem, végül eltűnt. Másnap a munkahelyemen ismét megéreztem. Éppen a kollégám, Péter haladt el mellettem. Három éve dolgoztunk együtt. Ismertem a hangját, a mosolyát, a szokásait. Mégis, amikor rám nézett, különös érzés fogott el. Mintha már nem lenne teljesen élő. A következő napokban egyre gyakrabban éreztem a rothadás szagát idegenek közelében. Aztán megláttam az első alakot. Egy idős férfi állt a lépcsőházunkban. Szürke öltönyt viselt, a kezében bőr aktatáskát tartott. – Maga is lát engem? – kérdezte. Mielőtt válaszolhattam volna, elmosolyodott. – Akkor már késő. Eltűnt. Később megtudtam, hogy egy idős lakónk három nappal korábban meghalt. Pontosan úgy nézett ki, mint a férfi. Az interneten kezdtem keresgélni. Találtam egy régi fórumot, ahol mások is beszámoltak a rothadásszagú emberről. Egyesek szerint már a kilencvenes években is feltűnt a metrón. Az egyik hozzászólás így szólt: „A szag csak arra szolgál, hogy észrevedd őket. Ha egyszer meglátod őket, ők is meglátnak téged.” Aztán egy reggel a metró ablakában megláttam a világ valódi arcát. A tükröződésben tucatnyi alak állt az utasok között. Szürke bőrű halottak, arc nélküli lények és olyan teremtmények, amelyeknek a testét mintha valami lehetetlen geometria szerint formálták volna. Senki más nem reagált rájuk. Az egyik magas, arctalan lény lassan felém fordult. Tudtam, hogy engem néz. A következő pillanatban a fekete kabátos férfi a fülemhez hajolt. – Most már te is látod a világot. De még nem tudod, mi a különbség a halottak és azok között, akik soha nem voltak élők. Azzal leszállt. Azóta látom őket mindenhol. Szellemeket, akik még mindig a régi életüket próbálják élni. Démonokat, amelyek emberek vállán ülnek, és a fülükbe suttognak. Testetlen lényeket, amelyek a falakban mozognak, vagy az utcán sétáló embereket követik. Néhányan észreveszik, hogy látom őket. Ezek mosolyognak. A legrosszabb azonban az, hogy néha már az emberekben is meglátok valamit. Mintha valami más lakna bennük, és csak utánozná a viselkedésüket. Tegnap éjjel egy lény állt az ágyam mellett. Magas volt, sovány, és az arca az enyémre hasonlított. Csak a bőre helyén húzódott fekete, repedezett felület. – Már nem kell sokáig várnunk – mondta. Reggel a tükörbe néztem. A bőröm szürkésnek tűnt, a szemem alatt sötét foltok jelentek meg. És amikor levegőt vettem, megéreztem a rothadásszagot. Most az ablakomnál ülök. Az utcán emberek sétálnak, de mindegyikük mellett áll valaki. Egyesek a fülükbe suttognak, mások